A múlt hétvégén nem csak Ankarában történt merénylet, az Afrika középső részén garázdálkodó Boko Haram több helyszínen vitt véghez terrorakciókat gyerekkatonák felhasználásával – Csád, Kamerun, Nigéria falvaiban pusztítottak.

Október 10-én, szombaton több, mint 40 ember veszítette életét a Baga Sola-i vérengzésben, melyet két összehangolt öngyilkos merénylet okozott egy átmeneti menekülttáborban, valamint egy piacon. Kamerunban több tucat otthont pusztítottak el szintén öngyilkos akciókkal, emellett Mora és Szeradzsi-Kerawa közelében három különböző öngyilkos robbantó ölt meg 9 civilt, egyet pedig súlyosan megsebesített. A gonosz szervezet nem kíméli saját harcosait, most hétfőn újabb támadás történt Morában, ahol az öngyilkos merénylőn kívül egy ember veszítette életét.

A Boko Haramról bővebben itt olvashat.

Mint korábban is írtunk róla, egyre fokozódik a nemzetközi helyzet Szíriában. Az Iszlám Állam központjának számító Rakka ostromára most egy különös koalíció akar összefogni, amiben Aszad és az oroszok mellett az USA is benne van.

A több, mint négy éve dúló szíriai polgárháború zavarában az Iszlám Állam vált az iszlám síita fanatikus irányzatának zászlóvivőjévé. A korábban nem látott embertelen brutalitás, szinte végtelennek tűnő anyagi utánpótlás és nem lankadó harci kedv jellemzi a halálszektának is nevezett szervezetet. Úgy tűnik, a szír konfliktusba belépő Oroszország mellett az USA részt vesz egy koalícióban, amely az IÁ ellen irányul. Az Oroszok Aszadot támogatva a lázadókat bombázzák, az amerikaiak a lázadókat segítik, ezen felül a Szíriai Szabad Hadsereg venne részt az összefogásban. Az Aszadhoz hű erők a múlt héten több falut is visszafoglaltak a lázadóktól.

Szíriában jelenleg teljes a káosz: északi részét a kurdok, Aleppó környékét és déli sarkát a lázadók, nyugati keskeny sávját az Aszadhoz hű kormánycsapatok, a libanoni határsávot pedig a palesztin Hezbollah, míg középső és keleti területeit az Iszlám Állam és a vele szövetséges an-Nuszra Front uralják. Az al-Káidához korábban hű an-Nuszra fonthoz korábban már csatlakozott egy amerikaiak által kiképzett és felfegyverzett osztag, ennek ellenére hétfőn az amerikai hadsereg 50 tonnányi utánpótlást, valamint lőszert dobott le a felkelők számára az északi Haszaka tartományban. Eközben a szíriai kormányhadsereg Latakia környékén nyomul előre. A szárazföldi offenzívát az orosz bombázások készítették elő. Közben a dzsihadistákkal szövetséges an-Nuszra Front bosszúra szólított fel a síita alavíták ellen, mivel “az oroszok válogatás nélkül ölik a szunnita muszlimokat”.

Az Iszlám Állam anyagi bázisa ne is állapítható meg pontosan, miközben száz számra állnak át a helyi lázadó erők harcosai a gonosz szervezethez. A legtöbben egyszerűen kényszerből csatlakoznak, nem pedig meggyőződésből, míg a falujukat, városukat tudják tartani, addig ellenállnak, de ha az IÁ elfoglalt egy területet, túlélni csak hűséget fogadva lehet. A szervezet persze nem csak hagyományos harcosokkal, hanem janicsárokkal, gyerekkatonákkal is bővíti haderejét: csak idén több száz fiatalt nevetlek ki gyilkoló géppé megfélemlítéssel, de sokan elveszítették családjukat, nem tudnak mit tenni. A gyerekeket a Kalifátus Kölykei nevű szervezet táboraiban képzik ki, és nem csak propaganda célokra használják fel őket. Az Iszlám Állam nevű terrorszervezet a harcokban is beveti a gyerekeket. „Arra tanítottak minket, hogyan vágjuk át valaki torkát, vagy hogyan robbantsuk fel magunkat. A homlokra tesszük a tenyerünket, felhajtjuk a fejet, a torokra tesszük a kést és vágunk. A derekunkra erősített bombaövről azt mondták, hogy meg kell húznunk a ráerősített fehér fogantyút és egyből robban. Azt is tanultuk, hogy hogy kell eldobni a kézigránátot, miután kihúztuk a karikát a tetején” – mondta a 14 éves jazidi Raghib al-Jasz Ahmed, akinek sikerült megszöknie a szörnyű helyzetből.

Egy másik megszökött gyerek, a 10 éves Hamada Sihab így mesélte el az őt ért borzalmakat: „Reggeltől estig kiképzésen voltunk a Faruk Intézetben. A képeinket és a rólunk készült videókat mind kitették a Facebookra. A vallást is tanultuk, aki rosszul tanult, azt megbüntették. A büntetés általában verés volt, de volt, hogy a napon kellett állni. Reggel négykor ébresztettek imához, aki nem kelt fel azt is megbüntették. Az étel elég sivár volt, naponta csak egyszer kaptunk enni”.

Az Iszlám Állam elleni összefogást már jó ideje sürgeti a világ jóérzésű közvéleménye. Aszad rezsimje embertelen volt, azonban a káosz és anarchia, és a vele együtt járó szabad kegyetlenkedés az Iszlám Állam részéről tűrhetetlen a világ közösségének részéről. Az amerikai-orosz-szír összefogás az Iszlám Állam ellen irányul, de közvetett módon Aszad maradását fogja támogatni. A törökökkel folyton feszültségben levő és támadott kurdok, akik jelenleg az asszír keresztények és pár lázadó csoport mellett az IÁ elleni harc főarcvonala képviselik, úgy tűnik „ki fognak maradni” a koalícióból. Törökország jelentős erőt képvisel, nem akarják megsérteni, így a kurdokat nem vehetik be, különös tekintettel a szombati merényletre. Ezt eleinte igyekeztek a Kurd Munkáspártra terelni, jelenleg leginkább az iszlám Államot gyanúsítják.

Egy biztos, ha Amerika belép egy konfliktusba, az könnyen nemzetközi méretűvé duzzadhat.

A közelgő időközi választások előtt megrendezett, tegnapi kormányellenes felvonulás vérbe, sikolyokba és szanaszét heverő holttestek látványába torkollt, amikor a kurd nemzeti ügyet támogató felvonuláson robbantások történtek. Ankara mára már blokkolta a közösségi médiát egész Törökországban, miközben több tízezer felháborodott ember vonult utcára a fővárosban. Vigyázat, felkavaró képek!

Több száz aktivista gyűlt össze tegnap a török fővárosban, Ankarában hogy protezsáljanak a kurdok ügye mellett, a baloldali mozgalmak felhívása szerint. Egyszer csak egy kisebb, majd alig pár másodperccel később egy hatalmas robbanás rázta meg a pályaudvar környékét, ahol a tömeg összegyűlt. Ekkor elszabadult a pokol – pánik hangulat tört ki, aki csak tudott menekült, miközben kiáltások, sikolyok zaja töltötte be a környéket, több száz méteren keresztül vértócsák és leszakadt végtagok borították az utcákat.

Tegnap még csak 86, mára már legalább 95 halálos áldozatról beszélhetünk, azonban a török kormány – a pánikhangulat elkerülésének érdekében – blokkolta a teljes közösségi médiát az országban, hogy a Twitteren és Facebookon ne terjedjenek véres képek, és megrázó beszámolók, ehelyett a TRÜK állami televízió szolgáltat „hiteles” információkat.

Ezen felül több százra tehető azoknak a száma, akik az ördögi módon összeszerelt bombákból kilövellő szilánkoktól, sőt, töltényektől sérültek meg. Az AFP francia ügynökség azonban éppen a helyszínen volt, ők onnan be tudtak számolni a történtekről. „Láttam egy férfit, akinek a lábát letépte a detonáció. Láttam egy letépett kart is aszfalton” – mondta egy szemtanú, a 18 éves Sahin Bulut. Mint mások elmondták, égett emberi hős és puskapor szagának keveredése lengte be a pályaudvar környékét.

Egy másik túlélő aktivista szerint „A gyülekezési pontra érkezett egyetlen tüntetőt sem motoztak meg a rendőrök” - az információ pontosságát ellenőrizni lehetetlen, de több jelenlévő ellenézki tüntető is arra igyekezett célozni, hogy a kormány szabotálta, torolta meg ilyen véres módon az Ankara által méltatlanul mellőzött kurd-ügyet. Jelenleg a kurdok a fő arcvonal az Iszlám Állammal szembeni közdelemben, akik a szabadságért, saját életükért harcolnak, mint a történelemben eddig oly sokszor, miközben sem a szomszédos Törökország, sem a nyugati hatalmak nem nyújtanak érdemi segítséget számukra.

A miniszterelnök, Ahmet Davutoglu 3 napos gyászra hívta fel a török népet, az elnök, Recep Tayyip Erdogan eközben „szörnyűséges támadásnak” nevezte a halálba torkollt békés tüntetést. A világ vezető hatalmai is elítélően nyilatkoztak az esetről, az éppen Szíriában „harcoló” Putyin „arcátlan terrorcselekmény”-ként aposztrofálta az esetet. Ahogy Davutoglu fogalmazott „erős a gyanú és erre egyre több bizonyíték is van, hogy két öngyilkos merénylő követte el a támadást”. Eddig még egy terrorcsoport sem vállalta magára a felelősséget, a török miniszterelnök szerint „az Iszlám Állam, a Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) , vagy a szélsőbaloldali Forradalmi Népi Felszabadítási Front lenne képes végrehajtani egy ilyen cselekményt”.

A kormánnyal szembeni elégedetlenség nyáron kezdett növekedni, amikor a többségében kurdok lakta Suruc városában 30 ember veszítette életét egy támadásban, még július 20-án. Akkor ezt a merényletet az ISIS akciójának értékelték. Az elmúlt hetekben több száz kurd harcos halt meg a célzottan PKK-célpontok elleni török bombázások következtében. A hivatalosan nem elismert PKK az Iszlám Állammal való kollaborációval vádolja a török kormányt.

Ma 1283 éve, hogy a Potiers-i csatában a kalapács véget vetett a pusztító muszlim terjeszkedésnek. Ezzel nem csupán országát, de az Európai civilizáció alapját jelentő értékeket is megvédte.

Martell Károly (686-741) az akkori Frank királyság teljhatalmú majordomusa volt, kiemelkedő győzelmének körülményeit és jelentőségét akkor érthetjük meg, ha kicsit visszatérünk a hódító természetű iszlám gyökereihez.

Éppen 100 évvel Mohamed halála után utódai már javában uralták az első kalifa, aki nem mellesleg Mohamed egyik apósa volt, Abu-Bakr (632-634) által elindított kalifátust. Célja az iszlám, mint politikai, kulturális, gazdasági és vallási rendszer kiterjesztése a lakott világra. Az iszlám megdöbbentő erejét és agresszivitását hamar megtapasztalták a közel-keleti törzsek és népek: már Mohamed brutális fellépése sem kedvezett az addig laza „társadalmi struktúrának”, amelyben a törzsek egymás mellett élése, és a több istenhit volt a meghatározó. Mohamed még élete során (az utolsó, ún. „Medinai időszakban”) óriási régióra terjesztette ki az iszlámot, meghódítva szinte az egész Arab-félszigetet.

(Az Omajjád-dinasztia Kalifátusa a 8.század első felében).

A próféta után lépő kalifák alig pár évtizeden belül meghódították először Egyiptomot és a Földközi-tenger keleti partvidékét, megdöntötték a Szasszanidák Perzsa Birodalmát, mely az ókori Perzsia örökösének tekintette magát, a folytatólagosságon alapulva) közben pedig szélsebesen törtek előre Afrika atlanti partja felé is. Amikor az őket körülvevő hatalmak az addigi passzivitásból és a hódítások eltűréséből felébredtek, az arab kalifák seregei már Konstantinápolyt ostromolták. Konstantinápoly az akkori nyugati civilizáció központja volt, minden tekintetben Róma utódja. A történelemben először 674-től, négy éven keresztül támadták a világvárost, a „keleti Róma” azonban sikeresen feltartóztatta az iszlám hódítókat.

Pár évtizedig az erejét megmutató Európa kikerült a célkeresztből, ezt az időszakot sem töltötte „tétlen” a Kalifátus – Keleten folytatta hódításait, egészen az Indusig nyomulva, ahol máig az egyik meghatározó ideológia az iszlám, nem is beszélve a nyugaton kevésbé ismert, de a mai India területén élő emberek történelmét végigkísérő állandó harcról és konfliktusról. A 700-as évek elején ismét megkíséreltek betörni Európába, ezennel sikerrel: a markukban levő észak-afrikai térségből a tengerszoroson át törtek be Ibériába, a máig Tárik nevét viselő Gibraltárnál (Dzsebel al-Tárik - „Tárik sziklája”). A komolyabb erőt és ellenállást nem képviselő Vizigót államot pár év alatt felmorzsolta a 711.áprilisában megérkező először „csak” 15.000 berber harcos által indított háború. Ettől fogva már bent voltak. Az akkori Nyugat, az európai civlizáció ezután is folytatta addig megszokott életmódját, mondhatni "megtűrve" a kontinens területén tartózkodó hódító szándékkal érkezett sereget.

A következő évek, évtizedek nem voltak egyszerűek Dél-Európa nyugati felén, ugyanis a Hispániában berendezkedő muszlimok évről évre lankadatlanul portyázó seregeket indítottak a Pireneusokon túlra, melyek hamarosan a mai Provence-t és Burgundiát is rendszeresen végigrabolták, beleértve Aquitániát is,melynek hercege csatában legyőzte az akkori emírt, ahol az életét is veszítette. Fosztogatások, kegyetlenség, erőszak jellemezte a dúló seregeket. A korszakot belengő romantikus vélekedések belepik az iskolai tanórákon alig értintett időszakot. Leginkább úgy tudjuk elképzelni az akkori emberek életét, ha megnézzük a modern iszlám kegyetlenségeit. A békés egymás mellett élésről szó sem volt, itt az európai javak és terület megszerzése, valamint az értékeinek elpusztítása volt a cél. A Poitiers-i csatában résztvevő Abdul Ráhman al-Gháfikhi (عبد الرحمن الغافقي) lett ezután az emír.

Az arabok időközben megsemmisítő vereséget mértek Odo, aquitániai hercegre, benyomulva az akkori Frank terület északi régiójába, ezért került sor a 732.október 10-ei csatára a Loire közelében található Tours és Poitiers között. A galliai államok jövője eléggé kétessé vált ekkor. Több forrás szerint al-Gháfikhi seregeinek célpontja az aquitániai hercegség (ide értve Bordeaux városát) bekebelezése után a tours-i Szent Márton kolostor, az akkori Nyugat-Európa egyik legjelentősebb spirituális központja volt. Mint a történelem során midnig, a célok itt sem voltak csupán „fekete-fehérek” az európai oldalról, hiszen Martell Károly a frank Neustria védelme mellett „hivatalosan” a szent hely védelmében szállt harcba, de minden bizonnyal az a tény sem volt számára elhanyagolható, hogy korábbi ellensége, Odo herceg a katonai segítségért cserében hűbéresének ajánlotta fel magát. A Loire-on átkelő frankok október 4-én, Poitiers-től északra találkoztak az arabokkal.

A főként nehéz gyalogságból álló frank sereggel szemben fölényben érezte magát az emír, akinek arab és berber lovasai és tevései a korábbi sikertől megittasulva néztek 6 napon át farkasszemet az európai sereggel. A hideg őszi időjárás nem csak ismeretlen, de neheze elviselhető volt a közel-keleti klímához szokott seregnek, nem is beszélve az időközben elkezdődött ramadanról. Érhető módon a hódítók mielőbb „le akarták tudni” a győzelmet a muszlim böjt kezdetén, amikor napkeltétől napnyugtáig nem ehetnek.

(Steuben "A Poitiers-i csata" c. festménye).

Arab krónikások két, nyugati elbeszélők egy napig tartó csatáról beszéltek, annyi azonban bizonyos hogy a kezdeti lendület hamar megtört az arabok részéről, amikor szembesültek a frank sereg erős falanxával, mely az újabb és újabb támadásokra sem tört meg. Miközben a Kalapácsra folytonosan válogatott asszaszinokat küldtek, elterjedt délutánra a hír, hogy a frankok már az arab táborban osztogatják a zsákmányt. A dezinformáció szétzilálta az arab hadat, a csapatot egyesíteni próbáló Abdul Ráhman al-Gháfikhi eközben frank gyűrűbe kerülve meghalt. Az arabok visszavonultak, és az éj leple alatt titokban elhagyták a hadszínteret, melyet másnap reggel vett csak észre a győztes európai sereg.

„Urunk kegyelméből nagy vérengzést hajtott végre a keresztény hit ellenségei között, és – ahogy a szemtanúk tanúsítják – több mint 300 000 embert gyilkolt meg, köztük a királyt, Abderrahmant is. A győzelmet követően, vasból, acélból és más fémekből készült kalapácsa nyomán nevezték őt először „Martellnek”, mellyel a csatában lesújtott ellenségeire.” (A St. Denis-i Krónika Martell Károlyról és a poitiers-i csatáról)

A győzelem persze nem volt totális – a már meghódított ibér területeken évszázadokig megmaradt a mór uralom, azonban Martell Károly az északi és déli irányba is kiterjesztett uralma megalapozta unokája, Nagy Károly birodalmát, ami hosszútávon egy erős és stabil, alapvetően militáns Európát eredményezett. Az Európába már benyomult muszlim seregek folytonos fejtörést eredményeztek, de az arabok ettől fogva – a későbbi támadásokat is ideértve – sosem tudtak ennyire benyomulni Európába.

A közel-keleti eseményeket jól ismerők már várták, ahogy mi is írtunk róla, hogy lehetetlen, hogy Izrael területén ne újuljon ki előbb-utóbb a feszültség. A palesztin és izraeli ellentét nem újkeletű probléma, a helyzet egy része összetett, de a konfliktus alapja egyszerű. Izraelben 8 embert késeltek halálra tegnap, a feszültség egyre erősödik, Izrael fokozott belső ellenőrzést rendelt el, eközben Budapesten tegnap több ezer fős szimpátia tüntetést rendeztek Izrael mellett .

Nyolc izraelit késeltek meg négy különböző helyszínen tegnap. Az egész országban fokozott biztonsági ellenőrzéseket eszközölnek, miközben a németországi látogatását is lemondó Benjamin Netanjahu miniszterelnök megtiltotta a kormánytagoknak az Al-Aksza mecset és területének látogatását, és igyekszik enyhíteni a feszültséget. Tegnap Tel-Avivban egy fiatal palesztin 5 embert szurkált szét, ezután sikerült lelőni. Múlt héten egy házaspárt lőtték szét a négy kisgyermekük szeme előtt, másik négy embert egy jeruzsálemi késelésben.

Izrael 1948-as megalakulása óta néz szembe folyamatosa fenyegetettséggel, az 1967-es háború során elfoglalt Jeruzsálemet ugyan visszaadták, de ezzel szereztek maguknak további fejtörést. Az évtizedek óta tartó „béketárgyalások” állandó huzavonája lényegében arról szólt, hogy Izraelt nemzetközi nyomás által igyekeztek rávenni, hogy adja vissza területeit, melyeket egy honvédő háború során foglalt el. A jelenlegi politikai körkép 2000-ig nyúlik vissza, amikor Ariel Saron (az akkor ellenzékben levő Likud vezetője) a Templomhegyre lépett egy népes társaság kíséretében. Több nyugati médium állításával ellentétben Saronék nem léptek be egyetlen muszlimok által szentnek tartott helyre sem (erről video felvétel is van, az akkori eseményeket az izraeli 2-es csatorna operatőre vágás nélkül végig filmezte). A mecsetekből és máshonnan előtörő fiatal férfiak kövekkel kezdték dobálni a zsidó csapatot, ami fegyveres összecsapásba torkollt.

(Camp David 2000. nyarán. Balról: Ehud Barack, Bill Clinton és Jasszer Arafat).

Itt gyulladt be a kanóc, a helyzet pedig a szintén 200-ben, Camp Davidben megrendezett egyezkedések ellenére Jasszer Arafat visszautasította az amerikaiak által kidolgozott békeajánlatot, mely magában foglalta az addig PFSZ által kért palesztin államiságot, de az Izraellel való békekötést is. Arafat lényegében lemondott arról, amiért elvileg harcolnak – csak azért, mert Izrael nem totálisan szűnt volna meg. 2000 és 2004 között több ezer öngyilkos terrorakciót hajtottak végre a szinte kizárólag a civil lakosság ellen.

A napokban megtörtént támadások is főként a védtelen civilek ellen történtek. Izraeli biztonságiak lelőttek egy palesztin férfit, aki késsel támadt egy katonára a dél-izraeli Kiriat Gart városában. Jeruzsálemben egy fiatal palesztin nő esett késsel egy izraelinek, aki fegyverével védte meg magát, súlyosan megsebesítve a támadót. Szerda este pedig egy harmadik palesztin késelt meg egy zsidó férfit a Tel-Avivhoz közeli Petah Tikva üzleti negyedében. Izrael az állandó fenyegetettsége miatt alkalmazza a kötelező sorkatonaságot, ráadásul nem csak férfiaknál. Nőknek 2, férfiaknak 3 év a szolgálat, ami egy ilyen közhangulatban teljesen érthető és szerencsés, ha bármikor támadás érheti az embert bármelyik hétköznap az utcán. Persze, az izraeli oldalról is vannak túlkapások, hiszen az újabb késes merényletek hírére több izraeli telepes kísérelt meg áttörni egy rendőrkordont a ciszjordániai Betlehem közelében fekvő Dar Selahnál, hogy megrohamozzanak egy palesztin falut. Az izraeli védelmi erők hangadók minél gyorsabb beazonosítása és kiemelése érdekében álcázott tisztjeik civil ruhában vegyülnek el a palesztin tüntetők között. A feszültséget növeli hogy a palesztinok szerint Izrael fokozottabb ellenőrzés alá vonja a jeruzsálemi Templomhegyet, jelentős zsidó és muszlim szent helyek otthonát.

A konfliktus azóta folyton, folyton kiújul, a harcok elszenvedője a palesztin civil lakosság, és az izraeli állampolgárok – eközben a fanatikus palesztin vezetők addig nem nyugszanak, míg Izraelt el nem törlik a térképről. A vezetés egyáltalán nem egységes: még 2007. júniusában a Hamász palesztin terrorszervezet fegyveres felkelést hajtott végre a vele rivális Fatah szervezet ellen. Sikeresen átvették a hatalmat a Gázai övezet felett, miközben több száz fegyverest legyilkoltak. Ezt követően, az addig korántsem felhőtlen viszonyok között, ámde egységkormányzásban álló két palesztin frakció között végleges szakítás következett be. Ennek folyományaként de facto két Palesztin önkormányzat jött létre akkor és egyik sem ismeri el a másikat: a szélsőséges Hamász uralja a Gázai övezetet, és a mérsékeltnek tartott (bár nem éppen az) Fatah által irányított Ciszjordánia. A Fatah politikai szervezete, a Palesztin Hatóság inkább meghatározó már napjainkban, aminek vezetője a nem rég ENSZ-ben is felszólaló Mahmúd Abbász. Egymással rivalizálnak, valamiben mégis egyet értenek: Izrael létét látják a Palesztin Állam megalakulásának.

A Fatah mozgalom a népellenállást képviseli, ezeknek a céloknak az elérését támogatja minden eszközével. Jogunkban áll a rendelkezésünkre álló eszközöket használni – fogalmazott Abbász a napokban, amikor az esetleges harmadik intifádáról kérdezték. A Hamasz Jeruzsálem „judaizálódásáról” beszél, valamint „térhódításról”. A szintén palesztin Iszlám Dzsihád nevű szervezet véleménye szerint is „térhódításról” van szó. Úgy látszik tehát, hogy más-más elképzeléssel, de mindegyik szélsőséges iszlamista szervezet egy olyan „békés” világot képzel el, amiben nincs helye Izraelnek, bármi is legyen az ára.

Az ORFK adatai szerint csak 2015-ben, eddig mintegy 311 ezer migráns érkezett Magyarországra. Az MTI készített egy infografikát, melyen is jól kivehető, hogy a menekülők által használt útvonalak közül a balkáni most a legtúlterheltebb, de az ember-áradat nem csökken, hanem őj utakat fedez fel magának.

A kerítésépítés mondhatni elég jól halad itthon, valamint a miniszterelnök politikája is egyre jobb visszhangokat kap Európa-szerte, ahogy fokozatosan szembesülnek a lakosok az eltérő kultúrkörből érkező emberáradattal. Oroszország ringbe szállásával Szíriában kibontakozóban van egy nemzetközi konfliktus, amiből Törökország sem fog kimaradni – vagy már benne is van? Recep Tayyip Erdogan tegnap az Európa Tanács elnökével tárgyal. A Donald Tusk-kal történt egyeztetései során Erdogan nem mulasztotta el kifejezni, hogy országa Európánál tízszer több menekültet fogadott be. A török államfő szerint az EU-ba csupán 250 ezer menedékkérő özönlött be, ezzel szemben Törökország 2.5 millió embernek nyújt menedéket – aki jobban utána néz, láthatja, hogy Európa túlzásba is vitte a beáramló emberek elhelyezését, közel 800 ezer ember érkezett. Az elmúlt pár hónapban közel 160 ezer ember csak a nyugat-balkáni útvonalon, további kb. 500 ezer csak a Mediterrán térségen át. Ennek ellenére Erdogan úgy fogalmazott: "A mi országunk az, amely veszélyben van, ennek ellenére nem zártuk be ajtónkat a menekültek és menedékkérők előtt".

Bár a német kormányszóvivők cáfolták, a Bild-nek állítása szerint tudomása van egy olyan dokumentumról, mely 1,5 millió menedékkérő befogadásáról beszél. A cáfolat ellenére, ez a meg nem erősített szám nem is elképzelhetetlen az eddigi német politika fényében. Ahogy a „bizalmas minősítésű” dokumentumban szerepel, „a menedékkérők nagy száma rendkívüli teher az elhelyezésükért, ellátásukért felelős tartományoknak és önkormányzatoknak, és az ellátórendszer összeomlása fenyeget”. A dokumentum további állításait idézve a Bild leírta, hogy az Afganisztánból, Irakból és Szíriából érkezőknek van a legnagyobb esélye arra, hogy befogadják őket, szemben a Balkánról érkező menekülőkkel. A hivatkozott dokumentumtól független forrás nem megerősített adatai szerint csak szeptemberben 163 ezer migráns érkezett Németországba, pontosabban ennyi embert regisztráltak az EASY (Erstverteilung von Asylbegehrenden, vagyis a „menedékkérők elsődleges elosztása”) nevű nyilvántartási rendszerben. Még ha kacsa is a legolvasottabb német napilap által közült dokumentum, egy egyértelmű tendenciát és elhibázott politikát fest le – az is világos, hogy ha Németország az eddigi szellemben folytatja a migráns-politikáját, ez a prognózis meg is valósulhat. „A közel-keleti országokat jellemző családszerkezet alapján azzal kell számolni, hogy minden menekült 4-8 rokon áttelepítését kezdeményezheti” – idézi a Bild.

Az MTI infografikáin is látható, hogy a legtöbb migráns illegálisan lépi át a határt, Törökország felől, Macedónián át. A Földközi Tengeren át is rengetegen jönnek: a görög szigeteket megkerülve csónakokon, csempészhajókon Szíriából és Irakból, de több ezren az észak-afrikai országokból eveznek az EU-ba a jobb élet reményében.

A német és osztrák lakosság több helyen tart demonstrációkat az áradat megfékezése érdekében. Például a jobboldali és kimondottan iszlámellenes Pegida mozgalom (mely rendszeresen tart több ezres demonstrációkat) mellett a szászországi Sebnitz lakossága is demonstrált a hétvégén azért, hogy a kormány zárja le az országhatárt. Ez a fajta növekvő elégedetlenség érzékelhető Ausztriában abból is, hogy a múlt hétvégén tartott felső-ausztriai választásokon jelentős népszerűségvesztéssel kellett szembenéznie a koalíciónak, ugyanis a szélsőjobboldali FPÖ gyűjtötte a legtöbb szavazatot.

Németország újraegyesítésének 25. évfordulóján (október 3.) Angela Merkel úgy fogalmazott hogy „Ma, 25 év elteltével is nagy kihívásokkal nézünk szembe. A menekültáradatot kell tudnunk kezelni, amit nem győzők eleget hangsúlyozni, hogy Németország nem tud egyedül megoldani. Csak együtt Európával, illetve közösen, a világ országainak összefogásával”. Sokak szerint az EU-ba tartó menekülthullámot nem európai, hanem sokkal inkább széleskörű nemzetközi összefogással kell kezelni, miközben a konfliktuszónákban ott, helyben kell megoldani azokat az okokat, amik az elvándorlást generálják. Tegnap Drezdában a Pediga tartott egy több ezer fős részvételű demonstrációt, ahol az egyik résztvevő így nyilatkozott: „Meggyőződésem szerint Merkel politikája a nemzeti érdekek ellen van. Ez nagyon aggaszt engem. Ez majdnem hazaárulás. Elfeledkezett az esküjéről, amit akkor tett, amikor hivatalba lépett”. Ezzel szemben azonban volt ellentüntetés is, azon azonban pár százan vettek részt.

Az Iszlám Állam ellen nem tesz semmit, de Jemen déli részén gyakorlatozik a királyság, egy Irán által támogatott lázadó húszi csoportot támadnak. Ennek keretében Szaúd-Arábia sikeresen lebombázott egy esküvőt.

Közel féle éve alakult az arab koalíció, melyet Szaúd-Arábia vezet egy Irán által támogatott síita lázadó csoporttal, a húszikkal szemben. A szunnita koalíció célja visszaállítani a mérsékelt(ebb) befolyást a térségben, Jemen déli része pedig azért különösen fontos, mert az Áden-i öblön jelentős méretű olajszállítmányok haladnak át. Az iráni támogatással elüldözték a szunnita Manszúra Hadi elnököt, aki Rijádból nem olyan rég tért vissza. A légierő és haditengerészet szorosan együttműködik az ott állomásozó Egyesült Arab Emírségek egységeivel.

A március óta tartó légicsapások groteszk módon igen sikeresek: azóta 2100 civil halálos áldozata van, összesen kb. 25 ezer ember sérült eddig meg a pár hónapos konfliktusban – jelentette az ENSZ. Ha ezt összevetjük az ISIS-re mért légitámadásokkal, csak a számok is igazolják, már közel sem lenne ilyen erős befolyással Irakra és Szíriára a halálszekta. De a szunnita gazdag államoknak, úgy tűnik, valamiért nem érdekük segíteni az ottani arab testvéreiket. Egy biztos, az instabil északi térség nem kedvezőtlen gazdasági szempontból.

(Abdullah szaúdi király).

A konfliktus azért is érdekes, mert az elmúlt hetekben a mértékadó nyugati, és közel-keleti sajtó egyaránt firtatta, hogy az Öböl-menti országok miért nem nyújtanak segítséget a szintén muszlim hitű menekülteknek. Szaúd-Arábia célja a szélsőséges, síita lázadók helyett szunnita vezetést visszaállítani az országban. A támadásokkal párhuzamosan humanitárius segélyt is nyújt az országnak. A szaúdi csapások múlt hét hétfőn tévedésből eltaláltak egy esküvőt melynek akkori adatok szerint 40, mostani források szerin már kb. 131 halálos áldozata van. A szunnita koalíció tagadja, hogy része lenne a támadásban. Egy helyi férfi azt mondta: “Hallottuk, hogy érkezik két repülőgép, aztán becsapódott egy rakéta. Három ember meghalt. Aztán visszajöttek és újra lőttek. Egyenesen a házat. Ott voltak az asszonyok. Csak az asszonyok.”

Az arab világ sosem volt egységes, számos iskola, irányzat, lokális vezetők darabolták fel, miközben a kultúrájuk alapját képező iszlámot is sokan máshogy értelmezték. A síita és szunnita ellentét is részben ebből fakad, nem is beszélve a valláshoz még ezeken belül is elkülönülő, mérsékelten, vagy radikálisan hozzá álló irányzatokról. A kérdés komplexitása bőven túl lépi egy ilyen írás kereteit, azonban a szaúdi légitámadások némileg érzékeltetik e rendszer/vallás/kultúra/civilizáció törésvonalait. Az iszlám, mint rendszer sok tekintetben elválaszthatatlan a hódítástól, kérdés az, hogy ezt a rendszer követői hogyan értékelik – a dzsihád fogalma a Koránban (valamint a Hadísz és Szíra szerint is) politikai, katonai értelemben is meg kell, hogy valósuljon. Ezen felül számos – európai szóhasználattal élve – radikális, vagy éppen szekularizált tézis van. Nehéz tájékozódni az egyáltalán nem egységes iszlám világ széles spektrumon mozgó felfogásainak palettáján – a síita és szunnita irányzatokon belül is számos finomhangolási kérdésben nincs egyetértés. A nyugati fejjel többek között emiatt nehezen érthető helyzet, amelyet tovább bonyolítanak lokális politikai vagy épp gazdasági érdekek.

A héten a Szukkoth (Sátoros) ünnep indulása sem volt békés Izraelben, de tegnap egy autóban utazó családot támadtak meg palesztin terroristák. A két szülőt a 10 évnél kisebb gyerekeik előtt – a legkisebb 4 hónapos – lőtték szitává.

Az ENSZ 70 éves évfordulója alkalmából rendezett csúcstalálkozó a szír polgárháború, valamint az abba belépő Oroszország volt a fő téma – az már elvétve jelent meg az újságokban, hogy a Palesztin zászló is kikerült New Yorkban. Több közel-keleti szakértő számított feszültségre a nagy izraeli ünnepek, az ENSZ csúcstalálkozó, a „vérhold”-nak nevezett jelenség együttese kapcsán. Tegnap Ciszjordániában egy zsidók és palesztinok közötti feszült tüntetés-jellegű összeszólalkozást követően történt, hogy egy palesztin férfi tüzet nyitott egy autóban utazó családra, kivégezve annak szülő-tagjait; a gyermekek „könnyebben” sérültek meg.

A palesztin-izraeli ellentét gyökerei 1948-ig, Izrael államának újraalapításáig nyúlnak – azóta állandó feszültség, konfliktus, kisebb háborúk és rendszeres izraeli civileket érő terrorakciók kísérik a kis ország történelmét és hétköznapjait. A saját vezetőik által is elnyomásban tartott civil palesztin lakosság is az elszenvedője a Hamasz (de időnként Fatah, stb.) tagjai által elkövetett merényleteknek és az ezt követő jogos izraeli válaszcsapásoknak. (Erről a nagyon is komplex ellentétről hamarosan nálunk is olvashatnak). A konfliktus váza arra épül, hogy Izrael – mely a térség lényegében egyetlen demokratikus alapokon nyugvó, az európaihoz leginkább közel álló berendezkedésű állama – lényegében éket vert a Közel-Keletbe. Ideológiai, vallási és kulturális ellentét feszül a két csoport között. A helyzet 1967-ben fokozódott, amikor Izrael elfoglalta Jeruzsálemet – ennek keleti részét átengedte, így a zsidók (vagy az ide látogató turisták) azóta sem látogathatják a Templom hegynek nevezett dombot. A korábbi híres palesztin vezér, Jasszer Arafat visszautasította egy önálló terület lehetőségét.

Az elmúlt hetekben fokozódó feszültségek alakultak ki a szent helyek körül, a palesztinok összecsaptak a rendőrséggel – pár hete egy másik izraeli autós halt meg balesetben, mert nagy kövekkel dobálták a kocsiját. A csütörtöki támadással kapcsolatban még nem derült ki, hogy megszervezett vagy „magányos” akció eredménye volt-e a borzalmas gyilkosság. A Hamasz tagadta a felelősségét a támadásban, de gonosz módon örömmel fogadta a hírt.

A folyton kiújuló harcok fő okaként a palesztin vezetők (köztük a mostani elnök, Mahmúd Abbász) Izrael létét határozzák meg – amíg van, addig nem lesz béke (mint ezt a PFSZ alapokmánya is tartalmazza). Az ENSZ gyűlésre is meghívott Abbász úgy fogalmazott, hogy őt ár nem köti az elmúlt két évtizedet meghatározó Oslo-i megállapodás.

Az oroszok úgy tűnik katalizátorként működnek: amint megjelentek Szíriában, már a franciák is bombázni kezdték az Iszlám Államot. A francia légierő az elmúlt két hétben felderítést végzett, vasárnap pedig csatlakoztak az amerikai légicsapáshoz. Az idén 70 éves ENSZ csúcstalálkozója Szíriáról szólt de azért kikerült a palesztin zászló is. Egy nemzetközi küzdelem bontakozik ki Szíriában.

Szeptemberben változott meg a francia külpolitika a kérdést illetően, Francois Hollande eltökélte, hogy a szír polgári lakosságot meg akarják védeni a polgárháború pokla közepette, mintegy elejét véve a további migránsok beáramlásának. A Nyugat eddig azon az állásponton volt egységesen, hogy csak Bassár el-Aszad szíriai elnök távozásával képzelhető el a szíriai polgárháború lezárása. Úgy tűnik, Nagy-Britannia már nem ragaszkodik az eddigi koncepcióhoz és minden jel szerint már Washington számára sem ez a prioritás hiszen az elmúlt hetekben ők is „beléptek” a területre.

Az orosz fegyvertámogatás Aszadnak erős mankót jelent, aki elemzők számára is nehezen érthető módon még mindig hatalmon van a több száz-ezer emberi életet követelő, négy s féléve dúló véres polgárháború ellenére is. Aszad nem akar elmenni, de a lázadók – akik nagy része csatlakozott az Iszlám Állam formációjához – sem tántorítható el a céljaitól.

A polgárháború jelenlegi szakaszában egyre inkább a nemzetközi politika fókuszába kerül – a nyugati hatalmak nem tudják megkerülni. Szírián, Irakon és Libanon kívül így már érintett nem csak Oroszország, hanem Irán, némiképp az USA és az erősebb európai nemzetek is érintettek. Nem beszélve Izraelről. Szíria lényegében határos Izraellel, mely ország az újraalapítása óta eltelt közel 70 évben állandó fenyegetettségnek volt és van kitéve arab szomszédjai részéről. Az elmúlt évtizedben az USA politikája megváltozott a kis közel-keleti demokráciával kapcsolatban, legutóbb a Bush-éra volt az, akiről biztosan állítható volt, hogy aktív támogatója a ki országnak. Ezzel párhuzamosan fellángolnak a mindig forrongó palesztin érdekek is, a zsidóság egyik kiemelt ünnepe összecsapássokkal kezdődött Jeruzsálemben. A 2001-es terrorakciók jelentősége nem csak az addig egymástól elszigetelten működő terrorista sejtek bizonyos módon megtörtént egyesülését hozta magával, hanem az amerikai politika is kénytelen volt váltani Izraellel kapcsolatban, egyúttal akkor az arab országok is egyértelművé tették: amíg Amerika nem támogatja a palesztin ügyet, ők nem vesznek részt semmilyen katonai együttműködésben az USA-val. Ez azóta változott, Izarel az egyik legnagyobb arculütést akkor kapta, amikor az ünneplő ENSZ kifüggesztette a palesztin zászlót – mindezt 70 évvel a Holokauszt után.

(A gázai övezet meg nem szűnő harcok színhelye).

A mértékadó közel-keleti média egyre-másra arról számol be, hogy a megoldás a „szírek” vagy „Szíria” kezében van. Ez alatt valaki Aszadot érti, valaki a népet – a gond csak az, hogy a nép vagy szétszóródott, vagy elszenvedi a borzalmakat; a nép másik fele pedig a káoszban fegyverrel a kezében küzd valamiért, amiről sokan nem is tudják, hogy mi, ez pedig egy állam, mi a Kalifátus része. Putyin CBS-nek adott interjújában – amit a 70 éves ENSZ idei csúcstalálkozója alkalmából tett látogatásán adott – úgy nyilatkozott, hogy „a szírek és csakis a szírek” tudják megoldani ezt a konfliktust. Amikor a riporter Aszad jelenlétét firtatta, Putyin azt felelte, hogy „Kizárólag a szír nép az, akinek joga van eldönteni, hogy ki kormányozza a népüket, és ki nem”. Putyin eddigi határozott politizálását ismerve nehezen elképzelhető, hogy Aszad „magára maradna” Szíriában. Az al-Dzsazíra jelenlevő riportere összegzése szerint „a Nyugati hatalmak egyöntetű véleménye szerint Aszad hozta létre az ISIS-t azzal, hogy lehetőséget biztosított elnyomó politikájával annak létre jöttére”. Ez egyértelműen azt vonja maga után, különösen, ha figyelembe vesszük Putyin nyilatkozatát, hogy neki is kell megoldani.

A Nyugat jelenleg mintha az orosz mozgástól tenné függővé saját jelenlétét ebben a közel-keleti régióban. Az orosz jelenlét hírére más nemzetek is megjelentek, Putyin „távolság tartó” nyilatkozata hamar visszabillentette még aznap a közhangulatot. Putyin hangsúlyozza, hogy az orosz erők „meghívásra” érkeztek.

A találkozón Irán is kiemelt szerepet kapott – mint a térség egy stabil és erős nemzete került szóba, amely megoldhatná az anarchikus állapotot Szíriában. Mintha a Nyugat elfeledkezne arról, hogy Irán egyúttal az egész világra is veszélyes, a nukleáris programjuk pedig szépen zajlik. A vádakkal kapcsolatban Hasszán Rohani úgy fogalmazott, ”Irán atomprogramjának semmi nyomát sem látni a térképen”. Azt is elmondta, hogy hadseregének első számú prioritás az ISIS megtámadása. A közeledés jeleiként fogoly cseréről is tárgyal az USA-val, hogy többek közt a Wall Street Journal egyik munkatársát engedjék szabadon.

Nos, érdekes mixben kezd kialakulni ez a „társaság”, de ha a jelenlegi tendencia folytatódik, Irán egyértelműen nyertese lesz az akciónak bizonyos érelemben. Aszad az iráni és oroz támogatással nehezen elmozdítható. Az ISIS legyőzéséhez azonban egy más típusú harcmodor és hadsereg kell, olyanok, akiket nem nagyhatalmi érdekek motiválnak, hanem a saját létükért, jövőjükért és szeretteikért vívott közdelem élet-halál kérdés. A helyi kurdok, asszír keresztények viselik jelenleg ennek a küzdelemnek az igazi terhét, szinte a bőrükön érezve a barbár fundamentalista Iszlám Állam harcosainak leheletét. Ők azok, akik a legjobban ismerik az ellenséget; ők azok, akiket nem csak méltányolni kell és megsegíteni a harcban, de egy esetleg koalícióban mindenképpen be kell vonni.

Az Oroszok Szíriában harcolnak az Iszlám Állam ellen. A gond ezzel csak az, hogy Asszad érdekében. A kormány-hű erők a Moszkvától kapott karci gépeket vetik be a közös ellenséggel szemben. Az amerikai, május óta 500 millió felemésztő kiképzési projektje azonban kudarcba fulladt, mert a felfegyverzett „mérsékelt” lázadók az al-Káida oldalára álltak. Újabb orosz-amerikai ellentét épülhet ki a szír polgárháborúban?

Az orosz fegyverarzenál már bevetésre került Szíriában, a szír hadsereg Putyinéktól kapott új harci repülőivel bombázza az Iszlám Államot. A térség északi részén található Aleppó közelében bombáztak az öt harci géppel, valamint számos felderítő gépet kaptak az orosz barátaiktól. Moszkva az Aszad rezsimet látja az egyetlen hatékony harci erőnek az ISIS-szel szemben.

A hivatalos közlemény szerint Oroszország nem zárja ki, hogy a szíriai elnök kérésére akár katonákat is küldjön a polgárháborús országba – ez az állítás már megdőlt pár napja, amikor orosz katonák is megjelentek Szíriában. Mint Moszkva közölte korábban, haditechnikai eszközökkel támogatja a szíriai elnök kormányához hű fegyveres erőket, emellett az országban tartózkodó orosz katonák a fegyverek használatának elsajátításában segédkeznek. Az, hogy nem vesznek részt harcokban elég nehezen elképzelhető, hiszen egy fegyver működését, pláne háborús helyzetben, nehéz nem „élesben” megmutatni. Amerikai források szerint a szíriai kormányerőknek szállított haditechnika harci repülőgépekből, helikopterekből és tüzérségi lövegekből áll.

A hét elején történt légicsapást elvégző drónokat az oroszoktól kapta Aszad, mint egy magas rangú katonai vezető foglamazott: "Az orosz fegyverek hatása kezd érezhetővé válni Szíriában". Friss műholdképek tanúsága szerint Oroszország vélhetően két újabb katonai bázist épít a közel-keleti országban - írta kedden a  Wall Street Journal. Szíriában négy és fél éve dúl a polgárháború, melynek romjain az Iszlám Állam sikeresen felkapaszkodott, és megalakult az általa elfoglalt területeken. Az IÁ ellen érdemben egy nyugati hatalom sem lépett fel, de Oroszország úgy tűnik nem tett le a térségben kiépülő dominanciájáról. Egyes szakértők szerint ez a lépés az oroszok részéről a háború sújtotta közel-keleti térségben több célt is szolgálhat. Egyrészt megerősíti Aszad kormányát és a hozzá hű fegyveres erőket. Ez megalapozhat egy, a szíriai rezsimet és Iránt tömörítő új koalíciót, az Iszlám Állam ellen. Másrészt sokkal nagyobb befolyást biztosíthat Putyinnak a térség (és így Szíria) jövőjének alakításában; nem utolsó sorban elvonja a figyelmet a még mindig zajló ukrajnai konfliktusról. Hosszútávon egy orosz befolyás épülhet ki a térségben, miközben Aszad marad a helyén.

Bizonyos elemzők egy lehetséges „új Afganisztánról” beszélnek Oroszország számára, A Fehér Ház szóvivője csütörtökön ezzel összefüggésben arra hívta fel a figyelmet, hogy Obama elnök világossá fogja tenni, hogy Moszkvának mennyire nem éri meg támogatnia az Aszad-rezsimet. Ha ezzel nem hagy fel – tette hozzá Josh Earnest -, csak mélyíti a szíriai válságot, ez pedig nem érdekük sem az oroszoknak, sem az amerikaiaknak. Érdekes módon ártatlan civil áldozatokról már nem igazán esik szó, itt nagyhatalmi érdekek feszülnek egymásnak.

(John McCain még 2013-ban, Szíriában. Nem tanultak semmit?)

Az amerikai hadsereg május óta 500 millió dollárt költött egy kiképzési programra, melynek keretében mérsékelt(nek vélt) lázadókat fegyvereztek fel, hogy Törökországból hazatérve Aszad ellen harcoljanak. Az 1 évre előirányzott program keretében 5400 lázadót képeztek volna ki, mintegy párhuzamosan építve az USA jelenlétét is a térségben. Ez abban különbözik az orosz segítségtől, hogy Amerika (a történelemben betöltött olykor ellentmondásos szerepe ellenére is) kiemelt felelősséggel tartozik a nemzetek közösségének közös ellenségeivel szembeni harcban. Ezt az elmúlt 4-5 évben nem igazán tapasztaltuk érdemi módon, és ez a kiképzési program sem pont az, amit az emberek jogosan várnak a világ legnagyobb, legerősebb hatalmától – de legalább jól mutat az újságokban, hogy „az USA beavatkozott”.

(Az an-Nuszra Front harcosai)

Nos ez a kísérlet kudarcba fulladt, Amerika ismét felfegyverezte ellenségeit, ugyanis a török határt átlépő 30-as hadosztály azonnal „megadta magát” az al-Káida szíriai szárnyának (Dzsabhat an-Nuszra, vagyis an-Nuszra Front - جبهة النصرة لأهل الشام‎) a náluk levő fegyverarzenált is beleértve. Sokakat a nyolcvanas évek orosz-afgán háborúra emlékeztetnek ezek az események, amikor az USA szintén fegyvert adott általa nem ismert harcosok kezébe, melyet azután ellenük fordítottak végső soron pedig az ebből kinövő Oszama bin Laden terrorakciója egyesítette a fundamentalista iszlám világot a Nyugat ellen.

A négy és fél éve szűnni nem akaró polgárháborúban több száz-ezer ember veszítette életét, milliók veszítették el otthonukat, valamely hozzátartozójukat; tömegek indultak vándorlásnak Európa felé, de semmi sem változott, csupán annyi, hogy a káoszban felemelkedett az Iszlám Állam. A nyugati hatalmak úgy tűnik saját katonáikkal, saját fegyverekkel kell, hogy közbelépjenek. Ez nem új-keletű javaslat, miközben tovább folyik a vér – mi kell ahhoz, hogy Nyugat felébredjen?