Ma 1283 éve, hogy a Potiers-i csatában a kalapács véget vetett a pusztító muszlim terjeszkedésnek. Ezzel nem csupán országát, de az Európai civilizáció alapját jelentő értékeket is megvédte.
Martell Károly (686-741) az akkori Frank királyság teljhatalmú majordomusa volt, kiemelkedő győzelmének körülményeit és jelentőségét akkor érthetjük meg, ha kicsit visszatérünk a hódító természetű iszlám gyökereihez.
Éppen 100 évvel Mohamed halála után utódai már javában uralták az első kalifa, aki nem mellesleg Mohamed egyik apósa volt, Abu-Bakr (632-634) által elindított kalifátust. Célja az iszlám, mint politikai, kulturális, gazdasági és vallási rendszer kiterjesztése a lakott világra. Az iszlám megdöbbentő erejét és agresszivitását hamar megtapasztalták a közel-keleti törzsek és népek: már Mohamed brutális fellépése sem kedvezett az addig laza „társadalmi struktúrának”, amelyben a törzsek egymás mellett élése, és a több istenhit volt a meghatározó. Mohamed még élete során (az utolsó, ún. „Medinai időszakban”) óriási régióra terjesztette ki az iszlámot, meghódítva szinte az egész Arab-félszigetet.
(Az Omajjád-dinasztia Kalifátusa a 8.század első felében).
A próféta után lépő kalifák alig pár évtizeden belül meghódították először Egyiptomot és a Földközi-tenger keleti partvidékét, megdöntötték a Szasszanidák Perzsa Birodalmát, mely az ókori Perzsia örökösének tekintette magát, a folytatólagosságon alapulva) közben pedig szélsebesen törtek előre Afrika atlanti partja felé is. Amikor az őket körülvevő hatalmak az addigi passzivitásból és a hódítások eltűréséből felébredtek, az arab kalifák seregei már Konstantinápolyt ostromolták. Konstantinápoly az akkori nyugati civilizáció központja volt, minden tekintetben Róma utódja. A történelemben először 674-től, négy éven keresztül támadták a világvárost, a „keleti Róma” azonban sikeresen feltartóztatta az iszlám hódítókat.
Pár évtizedig az erejét megmutató Európa kikerült a célkeresztből, ezt az időszakot sem töltötte „tétlen” a Kalifátus – Keleten folytatta hódításait, egészen az Indusig nyomulva, ahol máig az egyik meghatározó ideológia az iszlám, nem is beszélve a nyugaton kevésbé ismert, de a mai India területén élő emberek történelmét végigkísérő állandó harcról és konfliktusról. A 700-as évek elején ismét megkíséreltek betörni Európába, ezennel sikerrel: a markukban levő észak-afrikai térségből a tengerszoroson át törtek be Ibériába, a máig Tárik nevét viselő Gibraltárnál (Dzsebel al-Tárik - „Tárik sziklája”). A komolyabb erőt és ellenállást nem képviselő Vizigót államot pár év alatt felmorzsolta a 711.áprilisában megérkező először „csak” 15.000 berber harcos által indított háború. Ettől fogva már bent voltak. Az akkori Nyugat, az európai civlizáció ezután is folytatta addig megszokott életmódját, mondhatni "megtűrve" a kontinens területén tartózkodó hódító szándékkal érkezett sereget.
A következő évek, évtizedek nem voltak egyszerűek Dél-Európa nyugati felén, ugyanis a Hispániában berendezkedő muszlimok évről évre lankadatlanul portyázó seregeket indítottak a Pireneusokon túlra, melyek hamarosan a mai Provence-t és Burgundiát is rendszeresen végigrabolták, beleértve Aquitániát is,melynek hercege csatában legyőzte az akkori emírt, ahol az életét is veszítette. Fosztogatások, kegyetlenség, erőszak jellemezte a dúló seregeket. A korszakot belengő romantikus vélekedések belepik az iskolai tanórákon alig értintett időszakot. Leginkább úgy tudjuk elképzelni az akkori emberek életét, ha megnézzük a modern iszlám kegyetlenségeit. A békés egymás mellett élésről szó sem volt, itt az európai javak és terület megszerzése, valamint az értékeinek elpusztítása volt a cél. A Poitiers-i csatában résztvevő Abdul Ráhman al-Gháfikhi (عبد الرحمن الغافقي) lett ezután az emír.
Az arabok időközben megsemmisítő vereséget mértek Odo, aquitániai hercegre, benyomulva az akkori Frank terület északi régiójába, ezért került sor a 732.október 10-ei csatára a Loire közelében található Tours és Poitiers között. A galliai államok jövője eléggé kétessé vált ekkor. Több forrás szerint al-Gháfikhi seregeinek célpontja az aquitániai hercegség (ide értve Bordeaux városát) bekebelezése után a tours-i Szent Márton kolostor, az akkori Nyugat-Európa egyik legjelentősebb spirituális központja volt. Mint a történelem során midnig, a célok itt sem voltak csupán „fekete-fehérek” az európai oldalról, hiszen Martell Károly a frank Neustria védelme mellett „hivatalosan” a szent hely védelmében szállt harcba, de minden bizonnyal az a tény sem volt számára elhanyagolható, hogy korábbi ellensége, Odo herceg a katonai segítségért cserében hűbéresének ajánlotta fel magát. A Loire-on átkelő frankok október 4-én, Poitiers-től északra találkoztak az arabokkal.
A főként nehéz gyalogságból álló frank sereggel szemben fölényben érezte magát az emír, akinek arab és berber lovasai és tevései a korábbi sikertől megittasulva néztek 6 napon át farkasszemet az európai sereggel. A hideg őszi időjárás nem csak ismeretlen, de neheze elviselhető volt a közel-keleti klímához szokott seregnek, nem is beszélve az időközben elkezdődött ramadanról. Érhető módon a hódítók mielőbb „le akarták tudni” a győzelmet a muszlim böjt kezdetén, amikor napkeltétől napnyugtáig nem ehetnek.
(Steuben "A Poitiers-i csata" c. festménye).
Arab krónikások két, nyugati elbeszélők egy napig tartó csatáról beszéltek, annyi azonban bizonyos hogy a kezdeti lendület hamar megtört az arabok részéről, amikor szembesültek a frank sereg erős falanxával, mely az újabb és újabb támadásokra sem tört meg. Miközben a Kalapácsra folytonosan válogatott asszaszinokat küldtek, elterjedt délutánra a hír, hogy a frankok már az arab táborban osztogatják a zsákmányt. A dezinformáció szétzilálta az arab hadat, a csapatot egyesíteni próbáló Abdul Ráhman al-Gháfikhi eközben frank gyűrűbe kerülve meghalt. Az arabok visszavonultak, és az éj leple alatt titokban elhagyták a hadszínteret, melyet másnap reggel vett csak észre a győztes európai sereg.
„Urunk kegyelméből nagy vérengzést hajtott végre a keresztény hit ellenségei között, és – ahogy a szemtanúk tanúsítják – több mint 300 000 embert gyilkolt meg, köztük a királyt, Abderrahmant is. A győzelmet követően, vasból, acélból és más fémekből készült kalapácsa nyomán nevezték őt először „Martellnek”, mellyel a csatában lesújtott ellenségeire.” (A St. Denis-i Krónika Martell Károlyról és a poitiers-i csatáról)
A győzelem persze nem volt totális – a már meghódított ibér területeken évszázadokig megmaradt a mór uralom, azonban Martell Károly az északi és déli irányba is kiterjesztett uralma megalapozta unokája, Nagy Károly birodalmát, ami hosszútávon egy erős és stabil, alapvetően militáns Európát eredményezett. Az Európába már benyomult muszlim seregek folytonos fejtörést eredményeztek, de az arabok ettől fogva – a későbbi támadásokat is ideértve – sosem tudtak ennyire benyomulni Európába.
